Közélet
FEBRUÁR 25-ÉN A KOMMUNIZMUS ÁLDOZATAIRA EMLÉKEZÜNK

A kommunizmus áldozataira emlékezünk február 25-én, annak a napnak az évfordulóján, amelyen Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt (FKgP) főtitkárát elhurcolták a szovjetek 1947-ben. Az ő sorsa egyetlen példa a sok százezer magyar áldozat közül, akiket igazságtalanul fosztottak meg szabadságuktól, önkényesen vették el életüket vagy taposták sárba emberi méltóságukat.
1917-ben hatalomra került egy gyilkos eszme, amely százmillió halálos áldozatot követelt világszerte. A kommunizmus 1944-ben érte el hazánkat, a háborús pusztítást és népirtást átélt, kivéreztetett országot. A gestapós rémtetteket a kommunista párt által felállított politikai rendészet folytatta, és még a német megszállás alatt üldözött emberek sem lélegezhettek fel megkönnyebbülve: a koncentrációs táborokból vagy a gettókból szabadult zsidók közül sokakat vagoníroztak be, és szállítottak a messzi Gulág táboraiba; nácikkal és nyilasokkal harcoló ellenállók találták magukat újra az Andrássy út 60. pincéiben, ahol ezúttal a vörös csillag nevében kínozták őket embertelen módon.
Nem kímélték azokat a baloldali politikusokat sem, akik alternatívát jelentettek volna a bolsevizmussal szemben, akik a szuverenitást és a nemzeti gondolkodást elegyíteni tudták a marxista tanokkal. Ők talán még veszélyesebbek voltak a kiépülő diktatúra számára, ezért elsőként csaptak le a „frakciósokra”, de hamarosan sorra kerültek a szociáldemokraták is. 1948-ra megvalósult az egypártrendszer hazánkban, megkezdődtek a párton belüli leszámolások is, az évtized végére általánossá vált a rettegés, a létbizonytalanság. De nemcsak a politikai ellenfelek és az „osztályellenségnek” kikiáltott társadalmi csoportok voltak veszélyben, hanem mindenki nemtől, kortól és származástól függetlenül. Az államvédelem bárkit utolérhetett: ha éjszaka megszólalt a csengő, rettenet ült az arcokra, fagyos félelem járta át a lelkeket. A pincebörtönökben anatómiai precizitással kínozták az áldozatokat, a legelvetemültebb és legördögibb módszereket találták ki, hogy elviselhetetlen testi-lelki fájdalmat okozzanak. 1953-ban meghalt Sztálin, de valós fellélegzést az új kormány kinevezése sem jelentett. A messzi Gulág táboraiba elhurcolt túlélők hazatérhettek, az internálótáborokat bezárták, de az áldozatokat nem rehabilitálták, a legtöbben továbbra is számkivetettek maradtak saját hazájukban.
1956 októberében az elfojtott fájdalom, szenvedés és megaláztatás tört elő az emberekből, és kovácsolt nemzeti egységet néhány napra. De a harc reménytelen volt. A földkerekség legnagyobb hadserege taposta Budapest utcáit, és ezt a világ tétlenül nézte. Kádár eljátszotta a „keménykezű, de igazságos családfő” szerepét, miközben maga is jól tudta: a konszolidációt csak a Rákosi-rendszerben elkövetett megbocsáthatatlan bűnökre alapozhatja. A diktatúra nem puhult fel, csak alkalmazkodott és alattomosabbá vált. Míg a forradalom előtt az ávó a testet törte meg, az állambiztonság a lelket és a szellemet vette célba, és sikerrel járt. A magyar nemzet karakterét ugyan nem lehetett néhány évtized alatt átírni, de a társadalmat megtörni és beteggé tenni, igen. De itt vagyunk mégis, ismét újrakezdtük, mint oly sokszor az évszázadok alatt.
A kommunizmus áldozataira emlékezve tudnunk kell, hogy mindnyájan áldozatai vagyunk az embertelen eszmének, amely fél évszázadra leigázta hazánkat, még akkor is, ha egyre többen vannak, akik már az új évezred szülöttjei. Egy kifosztott, méltóságában meggyalázott nemzet traumáit generációkon keresztül hordjuk magunkban. Egy traumát úgy tudunk feldolgozni, ha elmesélhetővé tesszük. Ezért kell újra és újra elbeszélnünk a rettenetet, és nem csak február 25-én.
Forrás: origo.hu, fotó: terrorhaza.hu